A kezdetek - Gyermekágytól a súlyzókig
- Pálnik Szandra
- Jan 9, 2017
- 3 min read
Talán nem is lehet röviden írni arról, milyen akadályok gördültek elém a kezdetekben, így három részre szedtem a történetet. Egy anya a nap minden percében új kihívásokkal néz szembe. Ez alól én sem voltam kivétel. Hol kisebb, hol nagyobb falakba ütköztem, amelyek közül most csak a nagyobbakat emelném ki: szoptatás, cukorfüggőség és persze az időbeosztás. Az első rész a szoptatás és a sport összeférhetőségéről szól – lévén blogról van szó – szigorúan az én szemszögemből.
SZOPTATOK, és kész!
Kezdetnek hívhatjuk azt a pillanatot, amikor elhatároztam, hogy visszamegyek edzeni. Ez már nagyon jó, van egy elhatározás, de ugyanakkor vannak körülmények is.
Az alapfelállás a következő volt: nincs folyamatos segítségünk, bébiszitterről szó sem lehet, apa dolgozik és EDZ!, van egy közel 2,5 éves nagytestvér és egy korábbi határozott elhatározás, mégpedig, hogy igenis szoptatom majd a gyerekem. A nagy is anyatejen nőtt fel, így evidens volt, hogy saját testemből fogom táplálni a kicsit is. Nem azért, mert a tápszer ördögtől való (miért is lenne?), hanem egyszerűen csak ezt akartam.
Megmondom őszintén, hogy szerettem szoptatni. Meghitten, összebújva. Még a mellgyulladásokat is szerettem. Nem voltunk jóban, de azért mégiscsak a testemben volt. Mint egy rossz szomszéd vagy lakótárs: elfogadtam. Külön kihívás volt, amikor csomóval a mellemben a megfelelő pozitúrát kerestem a szoptatáshoz, hogy kisfiam végre enyhítsen a fájdalmamon és lemenjen a lázam. Mert persze a mellszívóval egy csepp anyatejet sem tudtam kiaszalni magamból, a fürdés közbeni masszírozás pedig szintén hatástalannak bizonyult. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor a nagy lila duzzanat eltűnt. Örömömben gyorsan be is faltam egy tábla csokit (vagy édességet, ami éppen volt otthon).
Ezekhez a tényezőkhöz még hozzájött, hogy kisfiam (is) igény szerint szoptatott baba volt, és 2 óránál többet soha nem bírt ki nélküle. Éjjel sem. De miért is kellett volna? Egyen az a gyerek, amikor akar. Miért is tagadnám meg tőle?
Így maradtam otthon a fenekemen és megelégedtem annyi mozgással, amit a 2,5 éves kislányom, a hasam miatti gyógytorna és a hordozás biztosított számomra. - Itt jegyezném meg, hogy nem vagyok baba-mama torna-hívő: regenerálódásra kiváló, azonban látványos eredményt nem lehet vele elérni. Ahhoz kell az agy-izom kapcsolat, amire a rajtam-körülöttem ugráló gyerekek nem igazán vannak tekintettel...
Eljött a PILLANAT.
Kettős érzések voltak bennem, mert – mint említettem - imádtam szoptatni, mégis dühös voltam, hogy nem én, hanem a körülmények határozzák meg, mit tehetek és mit nem. Kifakadásaimnak persze párom itta meg a levét, így barátnőimnek már csak a tompított verzió jutott.
Változás pedig csak akkor állt be, amikor kisfiam 1 éves lett. Éppen nyaralni voltunk. Ekkor már csak lefekvéshez és éjjel szoptattam. A fogzásnak hála 30-60 percenként hódolt eme szenvedélyének. Na, ezt már nem szerettem. Hullafáradtan, nyűgösen, stresszesen nyomtam végig a nyaralást. Megfogadtam, ha hazajövünk, szoptatás csak lefekvéshez lesz, éjjel pedig ölelés és simogatás. Kisfiam hihetetlen, de egészen 1 nap alatt alkalmazkodott az új helyzethez. Szerencsém volt, gördülékenyen ment az átállás.
VISZLÁT Önfeláldozás!
Ez volt a fény az alagút végén: irány vissza sportolni. Mit csináltam? Túlsúlyosan lementem a parkba 15-30 perceket futni, heti 2-3 alkalommal. Párom határozottan ellenezte a futást, mondván, 20 kg pluszsúllyal nem annyira ízületkímélő.
Utáltam futni és csak a kényszer vezérelt. Közben gyakran oda is pillantottam az órámra, hogy véletlenül se lépjem túl a “limitem”. Nehogy már csorbát szenvedjen a család az önzőségem miatt.
Mert önzőségnek tartottam, hogy nem a gyerekeimmel foglalkozom, hanem magammal. Mi van, ha pont én kellek a gyereknek? Ha pont hozzám akarnak bújni, és nem vagyok ott, hanem szaladgálok. Elbír velük az apjuk? Az ízületeim tönkremehetnek, na de a család? Nehogymár! Mit mondok majd a gyerekeknek, ha nagyok lesznek? “Anyátok ahelyett, hogy veletek lett volna, lement futni a parkba.” Atyaég, micsoda színvallás! Csak ezt ne! Ilyen gondolataim voltak futás közben.
Három hétnél tovább nem bírta a térdem a futást. Tudtam, hogy ez lesz, mégis csináltam. Még így is, a végtelenségig róttam volna a köröket a parkban, ha nem vagyok képes elengedni a kínzó gondolatokat, tehát elsősorban magamat kellett legyőznöm. Rá kellett jönnöm, hogy nem maradok le semmiről, a gyerekeimnek nem okozok lelki sérülést, ha 1,5 óra minőségi időt szánok a sportra, magamra. Így lassan elkezdtem visszaszivárogni az edzőterembe a kis haskötőmmel taposni és ellipszisezni, a kilók pedig már a 2. hét után elkezdtek leolvadni rólam.
Comments